Bár évekkel ezelőtt már volt közünk egymáshoz, kapcsolatunk akkor sem bizonyult tartósnak. Nem, nem az én hibámból te is tudod. Én akartalak, megvolt az együttműködő készségem, sose hanyagoltalak el, cserébe csak annyit szerettem volna, hogy segíts nekem, semmi mást. De nem. Te megmakacsoltad magad, és csakazértis keresztbe tettél nekem! Fokoztad azokat a kínokat, amiről azt gondoltam, már nem lehetnek durvábbak. Hát, tévedtem. Csalódtam benned. Szerencsére jött helyetted más, aki maximálisan jól tudott teljesíteni. Hiába, a te kvalitásaid lófaszt se értek az övéhez képest. Erre mit hoz a Sors?! Megint egymásra találtunk. Sajnos az évek elfeledtették velem a veled kapcsolatos bosszúságokat, így bár annyira nem örültem, de ismét bizalommal viseltettem irántad. Hibáimból sajnos nem okultam ezek szerint, mert ismét csak átvágtál. Míg anno azért el-el tudtam utazni ide-oda, most már egy metróút is a kihívások non plus ultrája, nem beszélve az ennél sokkal súlyosabb szitukról, mint futás, fajtársaimmal történő találkozás. Egyebekbe már nem is merek belevágni. Úgy vélem, ismét te basztad át az agyam, ezért kénytelen voltam ismét seggberúgni téged. Ígérem, többé semmilyen orális és egyéb bensőséges viszonyba nem kerülök veled, mert egy sunyi fasz vagy. Remélem minél előbb bevonnak. Na, csá \m/

A kényszeresség esszenciája jön most. Ugye, a kényszeresek elég hajlamosak mindenből lelkiismereti kérdést csinálni, és még a legkisebb dolog miatt is démonizálni magukat, hogy aztán nehezen összekalapált énképük ismét porba hulljék. Mindezeknek a csúcspontja szerintem a halál. Bűnösnek érezni magad egy másik ember halála miatt, mert összefüggést vélsz felfedezni egy korábbi cselekedeted és az illető halálozása közt. Utoljára elég fajsúlyosan olyan 16 éve kezdtem el ezt érezni nagymamám halálakor. Akkoriban ő vigyázott rám elég sokat, mert azért egyedül sem akartak hagyni késő estig gályázó őseim. Aztán egy nyári nap meghalt a mama. Ő elmúlt 80, én akkor voltam 9 éves. Akkor sírtam, és viszonylag rövid ideig utána nem éreztem semmi nyomasztót. A bűnösség érzése talán egy magányos elmélkedés következtében jött elő. Ilyen magányos, gyerekes filózásokra mondjuk kitette az időm nagy részét, mivel kurva sokat voltam egyedül, és miután az ember gyereke megunta, hogy önmagával sakkozik és Gazdélkodj okosanozik, fantáziálásra adja a fejét. És akkor jött egy olyan gondolat, hogy, basszus, miattam halt meg. Mert egy jó ideje már idegesített a mama jelenléte, de nem tudnám megmondani miért. Egyszerűen zavart, hogy ott van.És bunkó voltam. Nem beszéltem vele, ha beszéltem is, akkor is tapló módon. Mindebből azt a konklúziót vontam le, hogy az én megnyilvánulásaim miatt okozott érzelmi elhanyagolásba halt bele. És ez rohadtul sokkolt. Mert hiába csináltam bármit, nem hagyott nyugodni a gondolat, miközben úgy kellett tennem, hogy ne látszódjon rajtam semmi. Mert vagy az lesz, hogy szegény anyám hülyének titulál vagy pedig bűnösnek, és mindkét esetben az lenne a következmény, hogy kitagadnak, és mi a francot csináljak egymagam 6.-os létemre? De hiába teltek a napok, a bűntudat nem csillapodott, hiába próbáltam magam azzal nyugtatgatni, hogy a nagyi már idős volt, és rengeteg mindent megélt.

A mai napig nem értem, hogy miként tudtam mindezt végigcsinálni, úgy, hogy senkinek nem szóltam egy szót sem, nem panaszkodtam, mert féltem. És most nem tudom mit csináljak jelenlegi, hasonló jellegű gondommal. Egy ismerősöm halt meg nem rég, bár én csak tegnap tudtam meg. Nem volt közeli ismerős, de egyszer- kétszer személyesen is volt már alkalmam vele találkozni. Legutóbb talán áprilisban. Már egy ideje súlyos beteg volt. Nem tudott enni, nagyon lefogyott.

Akkoriban már viszonylag megint intenzíven kezdtek előjönni a kényszergondolataim, ez esetben pedig az volt a tematika, hogy mikor elbúcsúzom ettől az ismerőstől, és utoljára hozzáérek, valami jót kívánjak, különben szörnyű dolog fog történni. Erőlködtem, de nem sikerült. Konkrét dologra talán nem is gondoltam az utolsó mozzanatnál, de azt tudom, hogy talán valami halálos kimenetelű kívánság volt, amit természetesen nem akartam semmiképp, de egyszerűen ez jött, s ez vegyült egy hirtelen jött szorongással is, hogy de valójában ennek ellenkezőjére vágyom. Már ott voltam, hogy ismét megérintem valahogy, csak egy pillanatra,hogy korrigáljam az előző malőrt, de a kényszeresség egyik nagy csapdája pont ez. Hogy ismételgetsz dolgokat, amik átmeneti enyhülést okoznak, de aztán jön megint egy új. És kezdődik minden elölről. Na,meg nem is voltam egyedül, így még idiótának is néztek volna, ha elkezdem taperolni az ismerősöm, így eltekintettem ettől, és erősen reménykedtem abban, hogy felépül, bár szegény olyan ramaty állapotban volt, hogy igazság szerint én sem tudtam nagyon hinni ebben.

Mikor tegnap megtudtam, hogy meghalt, éreztem, hogy hogyan fogok reagálni. A mindent elsöprő bűntudat mégsem jött azonnal. Mert számítottam rá, és éreztem, hogy ezt már nem tudnám elviselni. Egyszerűen belefáradtam, hogy állandóan azt kell bizonygatnom magamnak, hogy nem vagyok teljesen elfogadhatatlan, eredendően gonosz és bűnös. Mindenesetre reggel megint ott tartottam, hogy elegem van, és, ha nem változik valami záros határidőn belül, nem folytatom tovább, mert ez így nem élet. Hogy nemcsak fizikálisan vagyok bezárva lassan egy lakásba, hanem önnön gondolataim teljesen kiszolgáltatott rabja vagyok. Amúgy pedig nem akarok meghalni. De így élni sem. Ez csak egy szánalmas vegetáció, és nem akarom, hogy még vagy 60 évig ez legyen,mert abból nem kérek. Ennyi elég volt. Még sok is. Szóval várok még.

R.I.P rali

Na, kábé ez az a mondat, amitől minden tisztességes neurotikus gyilkolni tudna. Mikor bizalmasan kitárulkozol a másik félnek, remegő kézzel várod a bátorító szót, az együttérző tekintetet, horribile dictu egy buksismogatást, és aztán a pofádba kapod ezt a megsemmisítő mondatot, akkor a bíróságnak is kötelező az indítékot enyhítő körülménynek minősítenie. Mondjuk bizonyos idő után talán már nem úgy éled meg, hogy totálisan magadra vagy utalva, és az utolsó mentsvárad is a szarban hagyott, hanem egyszerűen felbassza az agyad ez a reakció. Mert teljes mértékben megértem azt a depresszióst, akinek azt szajkózzák, hogy de mi a faszért lógatod itt az orrod, mozdulj ki blabla, hogy ezek után minimum egy háromágú műbránert dug fel az illető seggébe. Persze a másik fél álláspontja is érthető, nem hinném, hogy a legtöbbjüket a rossz szándék vezérelné,csak egyszerűen, mivel nem élik át lelki nyomoronc rokonuk/pasijuk/csajuk/barátnéjuk helyzetét, tehetetlenségükben mindenféle közhelyekkel kívánják orvosolni a problémát, de sokszor pont az ellenkezője sül ki a dologból. Csak, hát szegények mit tehetnek, próbálnak segyteni, de falakba ütköznek.

Szóval, nem tudod, hogy a rossevbe lyukadtam ki ilyen mélyanalitikus szirszarokhoz, mivel csak a tegnapi aktuális pánikrohamomról akartam beszámolni, de nagyon. Kezdődött vala ott, hogy délután elhúztam a gyógyszerfelírós dilidokimhoz, aki óva intett a rendszeres alkoholbeviteltől. Tartsak legalább egy ét szünetet. Már a felvetés is abszurd, különösen úgy, hogy este még egy kocsmába voltam hivatalos, de helyeslően bólogattam. Nem tudom honnan vettem a lelkierőt végül, hogy ne csábuljak el a csapolt Fácánok és Edelweiss-ek látványától, ráadásul barátosném is fröccsöt szopogatott. Én meg egy alkmentes Gössert. Olyan ez, mint a fogyókúra. Nézed, hogy a többiek tömik magukba a jobbnál jobb kajákat, te meg egy keserű salátalevelen nyammogsz. Bár magam is meglepődtem, hogy egészen jól bírom a helyzetet, jó beszélgetni, bár az idő előrehaladtával azért az elvonási tüneteket jelentkeztek, mert egyre jobban kívántam a sört, amin még a kompenzációképpen betermelt tejeskávé sem segített. Ezt az apró malőrt leszámítva azonban nem lehetett okom a panaszra, se a helyre, amitől kicsit tartottam, mert nem a legfrekventáltabb területen fekszik, és mintha párszor láttam volna, hogy emós és indie- partykat is tartanak itt, de most csak egy még tolerálhatóan unalmas jazz banda játszott Michael Jakson és Doors feldolgozásokat. Amúgy elég vicces belegondolni, hogy anno a Doors milyen kurvára polgárpukkasztónak minősült, és, hogy mit szóltak volna az akkori amerikai tisztességesnek tűnő állampolgárok mondjuk egy autentikus Mayhem produkcióhoz.

Felbátorodva mondtam hát L-nek, hogy jöjjön csak el hozzám. Faszán kibírom józanul. A lepkeszar a gépezetbe akkor került, mikor gyanútlanul nem a troli szolgáltatásait vettem igénybe, hanem egy taxitársaságét. A Dózsa György úton éreztem először, hogy a gyomrom összeszorul, és mintha áramot vezetnének belém, minden izmom megfeszül. A helyzet a Rákóczin még szarabb lett, és valahol az Astorián érte el a csúcspontot, mikor már beszélni nem tudtam, és azon morfondíroztam, hogy most azonnal kiszállok az út közepén, miközben szidtam magam, hogyha azért iszom valamit előtte, mindez nem következett volna be.

Bár az este folyamán egészen belelkesültem, hogy el köllene menni Ozorára, ez pillanatok alatt szertefoszlott, mert ha egy párkilométeres nyamvadt taxiút alatt ilyen tüneteket produkálok, akkor mégis hogy képzelem, hogy majd vígan leutazgatok a halál faszára. Az úton még eszembe jutott B. aki jelentős részben hozzájárult lelki harmóniám destrukciójához, de öröm az ürömben, hogy most valahogy nem zaklatott fel a tudata. Épp elég szarul voltam nélküle is.

Végre kitámolyogtam a taxiból, majd egy non-stopba, mert kellett még némi szmogos levegő, majd jött a szokásos szédülős kábulat és a változó hangulat, és már ekkor gondoltam, hogy fel kellene hívnom L-t, hogy saját lelke egészségének megóvása érdekében inkább hanyagoljon ma este. Ez az elhatározás aztána négy fal között csak fokozódott, miután 2 Frontin bedobása után egy hideg Sopronival szemeztem a hűtő előtt, amin épp Brezsnyev és Honecker smárolt a szemem előtt. Aztán valahogy mégis lecsillapodott az egész, bár nem tudom miért, mert próbáltam a másik dilidokinál elsajátított relax gyakorlatot alkalmazni, de a jelenlegi tartósan feszült idegállapotban lófaszt se ért. Aztán jött L., és nem küldtem azonnal haza, sőt, egyáltalán nem küldtem haza,mitöbb, még pattogatott kukoricát is zabáltunk, ami már tényleg arra engedett következtetni, hogy tünetmentesen vészelem át az éccakát. Persze elkiabálni nem akartam, de a Showder Clubbon szokás szerint bealudtam.

Szóval ezután jogos:

Nyaralnom kell. Mondhatnók, hogy, na de basszam meg jó dolgomban, más az egész életét végig igázza, anélkül, hogy elhagyta volna a falu határát. És végül is jogos, de ez nem változtat azon a tényen, hogy elég szarul érint már a procedúra tudata is.

A múlt hétvége volt a tesztelés. Drakulady a zemberével lezúz a Balcsi partra a szülői nyaralóba punnyadni. Előző nap a szokásos para, mert hát nemcsak utazni kell, hanem több, mint egy napig távol lenni a kriptától, ami már önmagában azonnali hasmenést okozó gondolat. Ami megnyugtató: ha netán tarthatatlanul szarrá válna a szitu, haza lehet menni. Reggel a szokásos xanax-koktél be, bebiztosításul még egy meleg Arany Ászok a hátizsákba. Az út meglepően nyugisan telt, igaz, vámpírunk húzta is a lóbőrt majdnem a végállomásig. Előtte még persze betérés egy karton Becks-ért a boltba. A Becks-nél jellegtelenebb sört amúgy nehéz találni, de ennél csak szarabb volt, és, hát most nem is a sörfogyasztás magas kultúrája volt a cél, hanem a konstans bebaszás, azon túl pedig a kínzó gondolatok minél elviselhetőbbé tétele legalább ezalatt az idő alatt. További kicseszés, hogy a 40 fokos gecimeleg hatására a kipárolgás is felfokozódik, így mire elfogyasztasz egy doboz sört, annyi idő alatt ki is izzadod, így a szokásosnál jóval nagyobb mennyiséget kell betermelni, hogy az optimális hatás érzékelhető legyen. Pölö: 3 sörtől relatíve normális időjárási körülmények közt már azért belekezdek Platón és Arisztotelész művészetfilozófiájának összehasonlításába, jelen esetben viszont színjózan maradtam. Ami egyrészt büszkeségre ad okot, hogy de jól bírom a piát, másrészt kétségbeejtő, hogy a gyógyszermennyiség mellett már a szeszadagot is emelni kell.

Estig egészen faszán voltam. Délután kíváncsiságból bedobtam egy régi Man with no name lemezt, de elég trágyának ítéltem, vagy csak én nem voltam goa hangulatban. Volt jelképes fürdés is a tóban. Persze azért az életmentő sört hoztam, fasz se tudja, hogy mikor lesz szarul az ember, a víz pedig amúgy is kockázati tényező. A parton baromira felmelegedett, de hát szükség nagy úr, nem szabad finnyáskodni, ha ama nemes cél lebeg a szemünk előtt, mint kényszergondolataink és pánikreakcióink ideiglenes felszámolása.

Mindezeken felbátorodva voltam olyan naiv, hogy, na, akkor fussunk el Szemesig. Muszáj megjegyeznem azt, hogy az utóbbi időben új parám az, hogy a nagyközönség előtt a szó legszarosabb értelmében befosok. Erdős rész még hagyján. Oda max beugrik kábelt fektetni az ember különösebb feltűnés nélkül. Na, de az utca kellős közepén?!

A futás elég tréül ment. Semmi erőm nem volt, de mi volt ez ahhoz képest, hogy az alattomosan előbújó kényszergondolataim elkezdtek basztatni. Egyre erőteljesebben. Szárszóig beértünk. Na, hátha innen jó lesz,már nincs olyan messze a cél. Nem a lófaszt! Elkezdek remegni, és ezzel együtt egyre jobban érzem, hogy rötyire kell mennem, de most nyomban. L-hez már nem is szóltam, csak némi erőszakkal kifacsart mosolyt tudtam feléje biggyeszteni. És mikor éreztem, hogy már nem bírom, hogy elfog az a fullasztó szorongás, mint múltkor a Westendben, elfog a remegés, és elfog a hasmenési inger. Na, ekkor felnyögtem, megálltam, és csak az lebegett szemeim előtt, hogy valahogy visszaérkezni a házhoz. Az út mentén voltak mondjuk kajáldák, de az is elég megalázó, hogy rommáizzadva megböködni a pincért, hogy bocs, nem kell semmi, bemehetnék szarni?! L mondjuk annyiban átérezte a helyzetem, hogy neki meg hascsikarása volt, bár én meg voltam győződve, hogy amint biztonságos helyre érkezünk, max csak újságot olvasni ülök be a budira, mert mást nem fogok tudni produkálni. Az egész eset gócpontja amúgy nem volt túl hosszú (ha nem számoljuk bele, hogy már a szemesi fordulópontnál kezdődtek a jósló fájások), de ilyenkor, ugye minden másodperc egy örökkévalóság, hogy marhára irodalmian fejezzem ki magam. Végre valahára megérkezve, remegő kezekkel benyúlok a hűtőbe, kinyitok egy sört. A kaja puszta gondolata is erőteljes hányingert generál bennem, mindenesetre perverz módon végignézem, ahogy el magába erőszakol valami rántott húst, és rákészülök, hogy megnézzük a Szanatórium című filmet. A dolog csak készülődés szintjén maradt, mert az a kurva dvd vagy az én gépem beszart, és baszott elindítani a filmet. Bár lehet, hogy mindez jelzésértékű volt, hogy most talán nem kellene idegszanatóriumról szóló belezős horrort néznem, elégedjek meg a Showder clubbal, ami csodával határos módon, elindult.

Szóval, belevágnék a lecsóba. Bár a tegnapi nap folyamán szinte már attól tartottam, hogy nem fogok tudni semmi különösebb dologról- leszámítva a szokásos gyomorösszerándulással járó feszkót- beszámolni, de ma kárpótoltam magam. Kezdődött volt ott, hogy meló helyett inkább anyámat indultam meglátogatni az ügyeletes fodrásznál, de mindenekelőtt még betermeltem a reggeli gyógyszeradagom, ami egy darab Stimulotonból áll. Nem tudom, hogy ténylegesen ennek tudható-e be vagy a placebo-hatásnak vagy egy ettől független jelenségnek, mindazonáltal amióta szedem, folyamatosan tapasztalom ezt a feszültséget, és ehhez még minimális stresszhelyzet sem szükséges.

A fodrásznál már éreztem a menekülhetnéket, de érdekes módon az utcán haladva kerültem az elborulás magasabb fázisába, ami aztán a Westendben csúcsosodott ki. Ennek egyik első bizonyítéka azt, hogy nem szoktam betenni a lábam a Westendbe, mert eleve hátborzongató létesítménynek tartom. Tehát, már az utcán érzékelhető volt a szédüléssel vegyes kábultság állapota, ami akár még pozitív élmény is lehetett volna, de kurvára nem volt az. A jelenség elviselhetetlenségét csak fokozta, mikor próbáltam rájönni, hogy mégis mi a kisfaszomtól lehet ez (mert már nem ez az első alkalom, hogy ezt tapasztalom). A gyógyszer volt a legkézenfekvőbb magyarázat, majd a szombat esti joint, amibe volt bátorságom belepökkinteni, bár szokás szerint semmit nem éreztem. De aztán jött a további pánik-generálás, hogy mi van, ha mégis annak az utóhatását érzem, és nem elég, hogy amúgy is gyötörnek itt legbelsőbb démonaim, még egy joint utóhatása is üldözni fog egész életemen keresztül.

Nincs mit szépíteni a dolgon, eléggé beszartam. Nem segített továbbá az, hogy félkómás állapotban vettem a KFC-nek ezt az új izéjét, amit szívni kell,és rohadt hideg volt, és nem is esett jól, és a fagyi-szindróma is beütött azzal a kurvaerős fejfájással. A reggel óta fokozódó folyamat itt érte el drámai csúcspontját. Egyrészt a kényszergondolataim baromi erősen gyötörtek, másrészt úgy éreztem, hogy most fogok elájulni egy Bódy Sylvi plakát előtt, harmadrészt pedig maradék erőmmel a klotyót fürkésztem, mert úgy éreztem, hogy hánynom is kell meg fosnom is, de előbb nem ártana eldönteni, hogy melyiket kivitelezzem először, mert a kettő egyidejű véghezvitele elég nehezen abszolválható viszonylag kulturáltan. Végül a produkció érdeklődés hiányában elmaradt.

Tényleg próbálom betartani a megfelelő gyógyszeradagolást, de ezek után úgy éreztem, hogy igenis megérdemlek 2 xanaxot, mely áldásos hatását kivételesen azonnal kezdte kifejteni. Vagy már csak annyira kipurcantak az idegeim, hogy ideiglenesen takarékra kapcsoltak. Aztán eszembe jutott, hogy azért kacérkodtam a nyaralás gondolatával is, de a jelen helyzetet tekintve ebből megint csak lófasz lesz. S, bár a délelőtti klimpírozás azért kizökkentett aktuális elmeállapotomból, azért bennem volt az irigység, hogy basszus, mások minden különösebb gond nélkül utazgatnak ide-oda, fesztiválra járnak anélkül, hogy akár a legcsekélyebb esélye is meglenne náluk, hogy attól kezdenek el irracionális szorongást produkálni, hogy valami, a közösség számára megbotránkoztató dolgot csinálnak. És igenis, kibaszottul zavar, hogy be vagyok zárva a városba, a lakásomba, és ki vagyok szolgáltatva az agyam megzabolázatlan gondolatainak. Bár azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy végülis Kant is leélte úgy az életét, hogy kitette volna  alábát Königsbergből. Na, nem mintha hozzá akarnám magam hasonlítani, pusztán ez a párhuzam sejlett fel vigasztalásul, ami nem mondhatnám, hogy túl eredményesnek bizonyult volna.

Eljött az idő, hogy kriptám mélyéről végre (majdnem) őszintén nyissak a világ felé, és fennkölt misszióként baráti vállként szolgáljak sorstársaimnak és azoknak, akik szeretnék megérteni pánik-és kényszerbetegség által sújtott embertársaik sorsát. Nem,mintha terhelni szeretnék bárkit is saját sirámaimmal, de azért mindenképpn szeretném szétkürtölni az éterbe, hogy a faszom kivan! S, mint végső mentsvárként az írásterápiába menekülök. Na, nem azért, hogy volna bárminemű tehetségem is ehhez, de jelen esetben ez le van szarva. Kocsmába sem illemóráért megy az ember.

Megkell valljam őszintén, hogy fingom sincs hogyan fogjak bele a témába, mert az énblogok eléggé unalmasak,másrészt érzem, hogy a végén oda fog kilyukadni a dolog, de végülis a dolog stilisztikai része perpill marginális.