Na, kábé ez az a mondat, amitől minden tisztességes neurotikus gyilkolni tudna. Mikor bizalmasan kitárulkozol a másik félnek, remegő kézzel várod a bátorító szót, az együttérző tekintetet, horribile dictu egy buksismogatást, és aztán a pofádba kapod ezt a megsemmisítő mondatot, akkor a bíróságnak is kötelező az indítékot enyhítő körülménynek minősítenie. Mondjuk bizonyos idő után talán már nem úgy éled meg, hogy totálisan magadra vagy utalva, és az utolsó mentsvárad is a szarban hagyott, hanem egyszerűen felbassza az agyad ez a reakció. Mert teljes mértékben megértem azt a depresszióst, akinek azt szajkózzák, hogy de mi a faszért lógatod itt az orrod, mozdulj ki blabla, hogy ezek után minimum egy háromágú műbránert dug fel az illető seggébe. Persze a másik fél álláspontja is érthető, nem hinném, hogy a legtöbbjüket a rossz szándék vezérelné,csak egyszerűen, mivel nem élik át lelki nyomoronc rokonuk/pasijuk/csajuk/barátnéjuk helyzetét, tehetetlenségükben mindenféle közhelyekkel kívánják orvosolni a problémát, de sokszor pont az ellenkezője sül ki a dologból. Csak, hát szegények mit tehetnek, próbálnak segyteni, de falakba ütköznek.

Szóval, nem tudod, hogy a rossevbe lyukadtam ki ilyen mélyanalitikus szirszarokhoz, mivel csak a tegnapi aktuális pánikrohamomról akartam beszámolni, de nagyon. Kezdődött vala ott, hogy délután elhúztam a gyógyszerfelírós dilidokimhoz, aki óva intett a rendszeres alkoholbeviteltől. Tartsak legalább egy ét szünetet. Már a felvetés is abszurd, különösen úgy, hogy este még egy kocsmába voltam hivatalos, de helyeslően bólogattam. Nem tudom honnan vettem a lelkierőt végül, hogy ne csábuljak el a csapolt Fácánok és Edelweiss-ek látványától, ráadásul barátosném is fröccsöt szopogatott. Én meg egy alkmentes Gössert. Olyan ez, mint a fogyókúra. Nézed, hogy a többiek tömik magukba a jobbnál jobb kajákat, te meg egy keserű salátalevelen nyammogsz. Bár magam is meglepődtem, hogy egészen jól bírom a helyzetet, jó beszélgetni, bár az idő előrehaladtával azért az elvonási tüneteket jelentkeztek, mert egyre jobban kívántam a sört, amin még a kompenzációképpen betermelt tejeskávé sem segített. Ezt az apró malőrt leszámítva azonban nem lehetett okom a panaszra, se a helyre, amitől kicsit tartottam, mert nem a legfrekventáltabb területen fekszik, és mintha párszor láttam volna, hogy emós és indie- partykat is tartanak itt, de most csak egy még tolerálhatóan unalmas jazz banda játszott Michael Jakson és Doors feldolgozásokat. Amúgy elég vicces belegondolni, hogy anno a Doors milyen kurvára polgárpukkasztónak minősült, és, hogy mit szóltak volna az akkori amerikai tisztességesnek tűnő állampolgárok mondjuk egy autentikus Mayhem produkcióhoz.

Felbátorodva mondtam hát L-nek, hogy jöjjön csak el hozzám. Faszán kibírom józanul. A lepkeszar a gépezetbe akkor került, mikor gyanútlanul nem a troli szolgáltatásait vettem igénybe, hanem egy taxitársaságét. A Dózsa György úton éreztem először, hogy a gyomrom összeszorul, és mintha áramot vezetnének belém, minden izmom megfeszül. A helyzet a Rákóczin még szarabb lett, és valahol az Astorián érte el a csúcspontot, mikor már beszélni nem tudtam, és azon morfondíroztam, hogy most azonnal kiszállok az út közepén, miközben szidtam magam, hogyha azért iszom valamit előtte, mindez nem következett volna be.

Bár az este folyamán egészen belelkesültem, hogy el köllene menni Ozorára, ez pillanatok alatt szertefoszlott, mert ha egy párkilométeres nyamvadt taxiút alatt ilyen tüneteket produkálok, akkor mégis hogy képzelem, hogy majd vígan leutazgatok a halál faszára. Az úton még eszembe jutott B. aki jelentős részben hozzájárult lelki harmóniám destrukciójához, de öröm az ürömben, hogy most valahogy nem zaklatott fel a tudata. Épp elég szarul voltam nélküle is.

Végre kitámolyogtam a taxiból, majd egy non-stopba, mert kellett még némi szmogos levegő, majd jött a szokásos szédülős kábulat és a változó hangulat, és már ekkor gondoltam, hogy fel kellene hívnom L-t, hogy saját lelke egészségének megóvása érdekében inkább hanyagoljon ma este. Ez az elhatározás aztána négy fal között csak fokozódott, miután 2 Frontin bedobása után egy hideg Sopronival szemeztem a hűtő előtt, amin épp Brezsnyev és Honecker smárolt a szemem előtt. Aztán valahogy mégis lecsillapodott az egész, bár nem tudom miért, mert próbáltam a másik dilidokinál elsajátított relax gyakorlatot alkalmazni, de a jelenlegi tartósan feszült idegállapotban lófaszt se ért. Aztán jött L., és nem küldtem azonnal haza, sőt, egyáltalán nem küldtem haza,mitöbb, még pattogatott kukoricát is zabáltunk, ami már tényleg arra engedett következtetni, hogy tünetmentesen vészelem át az éccakát. Persze elkiabálni nem akartam, de a Showder Clubbon szokás szerint bealudtam.

Szóval ezután jogos:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.