Szóval, belevágnék a lecsóba. Bár a tegnapi nap folyamán szinte már attól tartottam, hogy nem fogok tudni semmi különösebb dologról- leszámítva a szokásos gyomorösszerándulással járó feszkót- beszámolni, de ma kárpótoltam magam. Kezdődött volt ott, hogy meló helyett inkább anyámat indultam meglátogatni az ügyeletes fodrásznál, de mindenekelőtt még betermeltem a reggeli gyógyszeradagom, ami egy darab Stimulotonból áll. Nem tudom, hogy ténylegesen ennek tudható-e be vagy a placebo-hatásnak vagy egy ettől független jelenségnek, mindazonáltal amióta szedem, folyamatosan tapasztalom ezt a feszültséget, és ehhez még minimális stresszhelyzet sem szükséges.

A fodrásznál már éreztem a menekülhetnéket, de érdekes módon az utcán haladva kerültem az elborulás magasabb fázisába, ami aztán a Westendben csúcsosodott ki. Ennek egyik első bizonyítéka azt, hogy nem szoktam betenni a lábam a Westendbe, mert eleve hátborzongató létesítménynek tartom. Tehát, már az utcán érzékelhető volt a szédüléssel vegyes kábultság állapota, ami akár még pozitív élmény is lehetett volna, de kurvára nem volt az. A jelenség elviselhetetlenségét csak fokozta, mikor próbáltam rájönni, hogy mégis mi a kisfaszomtól lehet ez (mert már nem ez az első alkalom, hogy ezt tapasztalom). A gyógyszer volt a legkézenfekvőbb magyarázat, majd a szombat esti joint, amibe volt bátorságom belepökkinteni, bár szokás szerint semmit nem éreztem. De aztán jött a további pánik-generálás, hogy mi van, ha mégis annak az utóhatását érzem, és nem elég, hogy amúgy is gyötörnek itt legbelsőbb démonaim, még egy joint utóhatása is üldözni fog egész életemen keresztül.

Nincs mit szépíteni a dolgon, eléggé beszartam. Nem segített továbbá az, hogy félkómás állapotban vettem a KFC-nek ezt az új izéjét, amit szívni kell,és rohadt hideg volt, és nem is esett jól, és a fagyi-szindróma is beütött azzal a kurvaerős fejfájással. A reggel óta fokozódó folyamat itt érte el drámai csúcspontját. Egyrészt a kényszergondolataim baromi erősen gyötörtek, másrészt úgy éreztem, hogy most fogok elájulni egy Bódy Sylvi plakát előtt, harmadrészt pedig maradék erőmmel a klotyót fürkésztem, mert úgy éreztem, hogy hánynom is kell meg fosnom is, de előbb nem ártana eldönteni, hogy melyiket kivitelezzem először, mert a kettő egyidejű véghezvitele elég nehezen abszolválható viszonylag kulturáltan. Végül a produkció érdeklődés hiányában elmaradt.

Tényleg próbálom betartani a megfelelő gyógyszeradagolást, de ezek után úgy éreztem, hogy igenis megérdemlek 2 xanaxot, mely áldásos hatását kivételesen azonnal kezdte kifejteni. Vagy már csak annyira kipurcantak az idegeim, hogy ideiglenesen takarékra kapcsoltak. Aztán eszembe jutott, hogy azért kacérkodtam a nyaralás gondolatával is, de a jelen helyzetet tekintve ebből megint csak lófasz lesz. S, bár a délelőtti klimpírozás azért kizökkentett aktuális elmeállapotomból, azért bennem volt az irigység, hogy basszus, mások minden különösebb gond nélkül utazgatnak ide-oda, fesztiválra járnak anélkül, hogy akár a legcsekélyebb esélye is meglenne náluk, hogy attól kezdenek el irracionális szorongást produkálni, hogy valami, a közösség számára megbotránkoztató dolgot csinálnak. És igenis, kibaszottul zavar, hogy be vagyok zárva a városba, a lakásomba, és ki vagyok szolgáltatva az agyam megzabolázatlan gondolatainak. Bár azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy végülis Kant is leélte úgy az életét, hogy kitette volna  alábát Königsbergből. Na, nem mintha hozzá akarnám magam hasonlítani, pusztán ez a párhuzam sejlett fel vigasztalásul, ami nem mondhatnám, hogy túl eredményesnek bizonyult volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.